"Filozófiai" megközelítések

 

A mozdulatok "filozófiája"

A pengetés "filozófiája"

 

Nem számítva a külön fejezetben meghirdetett basszustechnikai alapelveket, a fejezet 2 része közelít legáltalánosabban a basszustechnikai alapokhoz; ebben a minőségükben mintegy "filozofikusak". Ebből vagy kapitális szamárság, vagy valami igazán értékes kerekedhet; az ítéletet természetesen a Tisztelt Olvasóra bízom...

 

A mozdulatok "filozófiája"

 

Minden mozdulatnak megvan a maga filozófiája.

 

Minden arra érdemes mozdulat olyan gondolatláncot tartalmaz, amelyet fel kell fedezni, meg kell érteni és alkalmazni, valamint végül az oktatás során meg kell tudni magyarázni. Ha ebben kételkednénk, menjünk egyszer el egy iaido edzésre (a kardkirántás művészete) és kérdezzük a mestert. A bennünk szunnyadó kétely azonban továbbra is azt fogja sugallni, hogy kizárt dolog: a mozdulatok filozófiája a gitártechnikában is érvényes volna. Ez sajnos nem igaz és csupán a tapasztalatlanság felhangja. Én évekig jártam flamenco-gitártechnikát tanulni és ott már kezdőként is olyan lehetetlen technikákkal találkoztam, amelyekről egyszerűen nem hittem el, hogy valaha is működőképesek lesznek. Például: pulgar-ujjal megvalósított szólópengetésnél miért alkarból pengetünk? (Mert a flamenco-gitáros mindig erőteljesen penget és ebben a technikában ez csakis alkarból lehetséges...) El tudjuk-e képzelni, mennyire problémás ez egy kezdőnek? A technikát tisztességgel megtanulva rájöttem: igen, ez egyedül csakis így működhet. Flamenco-gitártanárom instrukciója tehát helyes volt, bár ő nem hívta fel a figyelmet a mozdulat mögött rejlő filozófiára.

 

Ebből következően: ha a mozdulat mögött nincs filozófia, akkor az a mozdulat nemhogy rossz, hanem egyenesen pusztulásra ítéltetett.

 

Ez az oktató egyik legfontosabb kötelessége: kikapálni a helytelen gitártechnikát! Másfelől letisztítani a helyes gitártechnikákról a túlburjánzó vadhajtásokat. Miért? Hogy a valós vagy virtuális tanítvány évek múlva ne minket átkozzon a helytelen technikáért...

 

A pengetés "filozófiája"

 

Mivel a slap-pop technikát én nem minősítem alaptechnikának, a basszustechnika alapszintű gyakorlásakor szakmai véleményem szerint 2 pengetési technika merülhet fel:

  1. a basszusgitár megszólaltatása ujjakkal,

  2. a basszusgitár megszólaltatása pengetővel.

A kérdés az, hogy bármelyik pengetési mód választásakor mi lehet az az optimális algoritmus, amely a későbbiekben sem lesz önmaga zsákutcája, illetve egyáltalán létezik-e ilyen lehetőség? Erről szól az alábbi írás...

 

A sok, pengetéssel foglalkozó kérdés-válasz-megjegyzés-pontosítás előtt beszélgessünk egy kicsit a pengetés filozófiájáról is. Legelső, általánosabb megközelítésben fel kell tennünk a kérdést:

 

Mi a fontosabb a pengetésben, a mozdulat jellege vagy folyamata?

 

A mozdulat jellegének meghatározásakor először én X. angol szólógitáros Guitar Bible című video-gitáriskolájára utalnék. Ebben X. sokféle pengetési módot mutat meg. (Pengetési mód alatt nem húrtépő hókuszpókuszt értek, hanem különböző pengetőfogású és kézállású pengetést.) Némelyik felettébb érdekes ("Hát így is lehet...?"), némelyik egyenesen haszontalan ("Hát így érdemes...?"), bár olyan nagy variációs lehetőség itt azért nincsen. Ez persze nem von le semmit X. gitáriskolájának értékéből; a híres angol gitárost én nagyra becsülöm és zenéjét folyamatosan tanítom. A különböző pengetési módok azonban egy dologban közösek: általuk nem nagyon változik meg a gitárhangzás. Főleg nem elektromos gitár esetében, hiszen ott gitár, elektronika, hangzás, gitáros együttesen határozza meg azt és ebből a tömegből a pengetési mód csak egy a sok közül. Másfelől létezhet egy olyasfajta alapkoncepció is, amely a sokféle pengetési módot szelektálja, azt állítván, hogy létezik ennél fontosabb is: a pengetés folyamata.

A különböző pengetési módok szemléltetése, azaz közvetve ezen választási lehetőségek "felajánlása" (például a gitároktató részéről) egyéb veszélyeket is hordoz, ezt személyesen tapasztaltam. Nagyon rövid ideig úgy tanítottam a kezdőknél a tapping-technika során alkalmazott pengetőfogást, hogy azt kérdeztem: "Adva van négyféle pengetőfogás. Melyiket választod?" Természetesen ilyen sületlen zöldséget direktben sohasem kérdeztem, de tartalmilag sajnos ilyesféleképpen hangzott. Ám a demokrácia nem kedvező a tanítás során, erre előbb-utóbb minden oktató rájön. A tanítvány ugyanis nem választási lehetőségeket vár -hiszen ő a döntésre a maga kezdő szintjén még képtelen, ezt ő maga is jól tudja-, hanem az oktató által optimálisnak ítélt módszereket. Mivel ezt a pszichológiai mozzanatot lényegében bizalomnak nevezzük, ez részemről csakis úgy hálálható meg, hogy folyamatosan azon töprengek, mi is az optimális gitároktatás, illetve létezik-e egyáltalán ilyen.

Én úgy vélem, a fenti érvelésem helyes, miszerint tanuljunk meg valamit alaposan, majd utána azt ráérünk úgy cifrázni, ahogy nekünk jólesik. Ám erre az izgalmas cifrázásra nem leszünk képesek akkor, ha előtte az alapot nem sajátítottuk el kellő mélységben.

A pengetés folyamatának vizsgálatakor felmerülő következő kérdés a pengetés iránya. Itt 2 választási lehetőségünk van:

  1. a folyamatos, húrváltástól független fel-lepengetés, illetve ujjas (picado) technika esetében húrváltástól független imimi... pengetés,

  2. (általában) húrváltáskor le-, illetve felpengetés, azaz főként húrváltáskor kétszer pengetünk le vagy fel (a továbbiakban nevezzük ezt húrváltásos pengetésnek).

Az első lehetőség mozdulatsorozatában folyamatos, míg a második nem.

 

Ennél a pontnál szeretnék egy személyes megjegyzést közbeékelni. Sokan nem értik és épp ezért kérdeznek rá a folyamatos fel-lepengetés és a zene tartalmi megítélése között feszülő látszólagos ellentmondásra. Az utóbbi témakört később áll szándékomban részletesen kidolgozni, ezért itt nem lövöm le a poént és a zongoristát, ám annyit nyugodtan elmondhatok -amint azt megtettem lentebb több hozzászólásban is-, hogy természetesen én sem követem mindig a folyamatos fel-lepengetés szabályát, ez ugyanis megölné a zene tartalmát. Egy basszus-improvizációt sem szabad következetes, ebből a szempontból már értelmetlenül merev technikával megszólaltatni; erről azonban a kezdő tanítványnak még nem szabad tudnia, ez még nem az ő szintje, az ő jelenlegi feladata egyedül a skálázás.

Tehát létezik a gitározásnak egy technikai és egy tartalmi koncepciója. Az utóbbival itt nem foglalkozom, marad a technikai megközelítés, amely során a továbbiakban arra keresünk választ, hogy a kétféle pengetési folyamat közül melyik a jobb, gyorsabb és megbízhatóbb.

A folyamatos fel-lepengetés könnyen modellezhető: csak annyit kell leszögeznünk, hogy le-, és felpengetünk, majd utána ehhez tartjuk magunkat. Ezzel szemben a húrváltásos pengetés lényegében nem modellezhető, főleg nem egy improvizáció során. Ez a folyamat tehát a káosz felé mutat, amely enyhén szólva nem kedvező. A folyamatos fel-lepengetés tehát megbízhatóbb és kiszámíthatóbb, de ugyan jobb-e?

 

Elménk és általa irányított kezünk egy mozdulatsorozatot annál jobban tud felpörgetni, minél homogénebb az. Tehát minél kevesebb mozdulat, annál jobb. Már fent bizonyítást nyert, miszerint a húrváltásos pengetésnek ilyen tulajdonsága nincs, ezzel csakis a folyamatos fel-lepengetés rendelkezik.

 

Meggyőződésem, hogy csakis a folyamatos fel-lepengetés pörgethető fel az "idegpályák sebességére" (ez az a sebesség, ahol már csak az idegpályák kommunikációs sebessége számít, a többi nem, ez nagyjából 360 km/óra), és ez valójában nem a gitáros tehetségéből, hanem a fenti összefüggésekből következik.

 

Itt szeretnék azonban egy másik, legalább ilyen plasztikus bizonyítékkal szolgálni.

Képzeljünk el egy rövidtávfutót, valamint egyértelmű célkitűzését: csak úgy tud nyerni, ha ő érkezik elsőként a célba. Most a bizonyítási eljárásból zárjuk ki azon tényezőket, amelyek irrelevánsak, azaz nyilvánvalóan nem idevalóak:

Tehát a sportszerűség és az ésszerűség betartása mellett hősünk csak úgy nyerhet, ha minél gyorsabban szedi lábait. (A rövidtávfutó futásának optimális fiziológiai sajátságai most szintén részletkérdés.) Ez a mozdulatsorozat ugyanolyan homogén és ezért könnyen modellezhető, mint a folyamatos fel-lepengetés: bal-jobb-bal-jobb... és így tovább. Gyakorlatilag más lehetőségünk nincs is, illetve elméletben volna még egy: a húrváltásos pengetés mintájára behozhatjuk a sasszé-lépést, amelyben a lábak sorrendjébe a következő "algoritmus" vegyül: bal-bal-jobb-bal-jobb-jobb, stb. Hogy mennyire praktikus ez a futási mód, arról leginkább a futók tudnának nyilatkozni egészen i.e. 776-tól, az első olimpia megrendezésétől kezdődően. Ám az biztos, hogy a legújabb kori olimpiákból ez a futási modor már kihalt...

Természetesen ironizálok, hiszen nem kell mást tennünk, mint felvenni legújabb Nike nyúlcipőnket és legnagyobb futási sebességünk elérésekor hirtelen sasszéba váltani. Innentől már csak azt kell eldöntenünk, hogy melyik baleseti osztályon szeretnénk felébredni. Vegyük észre a következőt: ha a futó mozdulatai és futási körülményei optimálisak, akkor a futó sebessége szintén már csak az idegpályák sebességeinek függvénye. Ezt egyébként nemcsak én mondom, hanem a sport tudománya is. Nem véletlenül modellezik a sportmozdulatokat minden olyan országban, ahol erre van ész és pénz. Ez a teljesítmény tehát főként az optimális mozdulatsorozatnak köszönhető.

 

Szakmai javaslatom a következő: folyamatos fel-lepengetés az első másfél évben, főként technikai alapozáskor, ebből baj nem lehet. A sasszét pedig hagyjuk a tánciskoláknak...