Az improvizáció gyakorlata V.

A blues zene skálaszintjei

 

Egyre inkább zenei ízlésekről kell beszélnem. Bár már a régi latin mondás is rámutat az ízlés feletti viták meddő voltára (De gustibus non est disputandum…), hiszen van aki így szereti a zenét, van aki úgy és miképpen lehetne köztük igazságot tenni, ám bizonyos, hogy nem túlerőltetett kategóriákat talán még érdemes felállítanunk.

 

Mivel a blues zene maga is gyűjtőfogalom, egyértelmű, hogy a belőle származtatható sokféle zene nem modellezhető egyetlen skálával. Ennél a pontnál kissé átfogalmazva hadd másoljak ide egy hosszabb részt a Skálaegyesítések I. című fejezetből, mert ott a probléma igen részletesen már ki lett bontva. Egyúttal jónéhány gondolatot tovább is gombolyítok.

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Jegyezzük meg!

Aki komolyabban foglalkozik a zenével, az tudja, hogy bár létezik a zenének kategóriákba való beleerőltetése (például skálarendszer, pentaton skálák, alapskálák, stb.), de valójában semmilyen vonatkozásban nincsenek egymástól elkülönült zenei kategóriák, csakis színtiszta zene.

 

Következésképpen a kategóriák között olyan átfedések, átjárások vannak, amelyek inkább a zene kategóriáktól független egységességét hirdetik, semmint az ellenkezőjét. Az eredményes tanuláshoz elég, ha ezzel tisztában vagyunk mindamellett, hogy a skálát -nincs mese!- tehetségtől függetlenül mindenkinek be kell magolnia és meg kell értenie.

 

A blues skálaszintjei voltaképpen a moll-pentaton, a természetes moll és a harmonikus moll skálák közötti mély rokoni kapcsolat miatt alakulnak ki sokszor éles, ám némelykor olyan halvány határsávban, amely bizonyos zenék esetében a skálaobjektumokat teljesen eggyé mossa össze. Most szemléltessük ezt a rokoni kapcsolatot az A hangról indított skálákon!

 

Az A-moll pentaton (itt 1. fokban ábrázolt) skála 5 hangból áll:

 

A - C - D - E - G

A-moll pentaton skála

 

Az A-moll skálának (itt Pénzes-féle trichord szerkezetben ábrázolva) csupán 2 hangbővülése van a fenti pentatonhoz képest:

 

A - (H) - C - D - E - (F) - G

A-természetes moll skála

 

Ha ideszerkesztjük a jól ismert (A hangról indított) blues skálát, akkor a rokoni kapcsolatok kibogozhatatlanul összefonódnak. A blues skála a moll-pentaton skálából származtatható, amelyben az eredetileg pentaton hangok közé zeneileg színező, "fűszerező", de zeneelméletileg nem fontos hangok kerülnek (pirossal jelölve):

 

A-blues pentaton skála

 

Ezután említhetjük meg a nemes arcélű, komoly nagybácsit, az (A hangról indított) harmonikus moll skálát is, amely a fenti (természetes) moll skálától csupán 1 hangban különbözik:

 

A - H - C - D - E - F - (Gisz)

A-harmonikus moll skála

 

Ha egy pillanatra visszakanyarodunk a természetes moll skálához…

 

A-természetes moll skála

 

…és ezután felidézzük magunkban a dór skálát is (itt szintén A hangról indítva)…

 

 

…akkor felfedezhetünk a skálák felső tetrachordjaiban egy másik, szintén csupán 1 hangos különbséget. Ez a hangkülönbség egyúttal a blues skála felső részére is jellemző. Például Hendrix híres Purple Haze című száma, főként annak gitárszólója karakteresen dór jellegű, sok oktatási anyag így is hirdeti, noha nem hiszem, hogy Hendrix tisztában lett volna ezzel. Ez a közös, hangzásbéli jelenségegyüttes a legtöbb zenei szituációban a moll skálák esetében teljes átjárhatóságot, azaz skálakompatibilitást eredményez. Hogy melyek ezek a zenei szituációk, arról kizárólag alapos zenei tapasztalat és ízlés dönt, nem pedig némelykor önkényesen felállított zeneelméleti kategóriák.

 

Ennek ellenére talán megbocsátja a Tisztelt Olvasó, ha alább 1-1 zenei példával alátámasztom a fenti, kategorizáló elmélkedést. Ennek során felállítom a blues “skálaszintjeit”, kihangsúlyozva azt, hogy ezek csakis oktatási-elméleti szempontból érdekesek. Az elmélet itt azt jelenti, hogy meg kell néznünk az összes lehetséges skálaszituációt és azokat le is kell modelleznünk ahhoz, hogy a blues kötetlensége NE a káosz felé mozduljon, az utóbbit ugyanis nem lehetséges tanítani. Mindenesetre ez a “mérnöki megközelítés” még mindig jobb és hasznosabb az átlagos gitároktató brutális közhelyeket is alányeső kijelentésétől:

 

“Csináld, majd ráérzel! (…mert valójában fogalmam sincs, hogyan kéne tanítani…)”

 

A “mérnöki” skálaanalitika hasonlatos a húsleves elkészítéséhez. Ez a folyamat az esetek döntő többségében ugyanolyan ízű levest eredményez. Persze potenciálisan mindig van lehetőségünk egy kissé más ízű húslevest kotyvasztani, hiszen a fűszer-, és zöldségarzenál ott van a közelünkben. Ezt néha megtesszük, néha nem. Ugyanilyen módon mindig van lehetőségünk arra, hogy adott zenei alapra más és más skálát próbáljunk ki. Ettől a blues eredeti ízű karaktere úgysem változik meg, ezt egy idő után mi magunk is fogjuk érezni (no, pontosan itt jön be a ráérzés és nem előbb).

 

1. szint – a gyapotszedő blues szintje

Ez egyértelműen Georgie bácsi teljesen ösztönös szintje s mint ilyen, a legauthentikusabb. Mentes mindenféle mesterkélt zenei affektáltságtól és egyszerű technikai elemekkel dolgozik. Éppen ezért a szimpla moll-pentatóniánál és a blues zenénél megszokott frázisgyűjteménynél többet nem is kell bevetnünk. Eme szint jellegzetes gitárosa például B. B. King:

 

 

2. szint – a legáltalánosabb szint

Az átlagos blues-dalok többsége a blues hangokkal kiegészített moll-pentatóniával problémamentesen megszólaltatható.

 

 

3. szint – blues-pentatónia + természetes moll

Ez a szint már modernebb, zeneileg árnyaltabb megközelítés eredménye. Az akkordmenet sem már a megszokott blues-kör, hanem sokszor más, például a természetes moll tonalitásából táplálkozó. Ezen szint tipikus stílusbéli képviselője a blues ballada és egyik legnagyobb gitáros egyénisége volt Gary Moore. Still got the blues című száma például A-természetes moll skálát felhasználó dallammal indul:

 

 

4. szint – blues-pentatónia + természetes moll + harmonikus moll

Itt már gyakorlatilag bármi lehetséges. Nagyon sok olyan jazz-blues zenei alap van, amelyikre mindhárom skálamegközelítés alkalmazható.

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Az improvizáció gyakorlata II. - Mi az önkifejezés?

Az improvizáció gyakorlata II.

Mi az önkifejezés?

 

Mielőtt belemélyednénk a zenei önkifejezés tanulmányaiba, gondolkodjunk el ezen a fontos kérdésen. Elég csupán körbepillantanunk, hogy belássuk: minden önkifejezés, ami valamilyen módon kapcsolatba kerül személyiségünkkel, a ruházat, a beszéd, a környezetünk, stb. Ezt sűríthetjük egyetlen mondatba is:

 

Minden önmagunkat tükrözi.

 

Ez persze inkább filozófiai megállapítás, semmint a problémát lezáró megjegyzés. Az önkifejezés tehát igazából szinte mindenhol tetten érhető, talán a legtipikusabb megnyilvánulása maga az emberi kultúra. De például a Pénzes-féle Gitáriskolában nemcsak a publikált zene önkifejezési forma, hanem a szöveg, a saját gyártmányú ábrák, stb, egyszóval minden, ami hozzá köthető.

 

Mindez rendben is van, mert nem nagyon lehet belekötni, de akkor hogyan valósul meg az önkifejezés a zenén keresztül? Nos, az önkifejezés elsődlegesen egy elhatározással, késztetéssel indul: ki akarom fejezni magam valahogy, de legfőképpen a zenében!

 

Ez most nagyon banális kijelentésnek tűnik, holott az ellenkezőjét folyamatosan tapasztalom tanítványaimnál. Egy részük ugyanis azért improvizál, mert az része a törzsanyagnak, tehát közvetve azért, mert én azt mondom nekik. Ez nem helyes, hiszen ha ők nem éreznek belső késztetést a zenei önkifejezésre, akkor én nem tudom helyettük kimondani.

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Jegyezzük meg!

A mondatot mindenkinek magának kell megtalálnia és kimondania. Ne adjunk hitelt az olyanoknak, akik azt mondják: majd én kimondom helyetted, mert az számodra olyan kényelmes.

 

Ugye értjük: ha nincs szándék, nem lesz zenei gondolat. Megfogalmazhatjuk ezt egy másik gondolattal is: akarnunk kell az önkifejezést. Ez persze megint illékonnyá teszi állításunkat, hiszen minden emberen érzékelhetünk bizonyos szintű és fajta önkifejezést. Ebből következően csakis az akarat, a motiváció mértéke, nagysága, intenzitása különbözteti meg egymástól a hétköznapi és a "mániákus" önkifejezési formákat.

Minderre remek példa a nyelvtanulás. A nyelveket nem azért tanuljuk meg, hogy öncélúan véve tudjuk, hanem azért, hogy a tudással felhasználjuk azokat az önkifejezésre. Vegyük észre, hogy ez a 2 dolog különböző!

 

Ha ennek tudatára ébredünk, akkor felismerhetjük, hogy az önkifejezés hatalmas eszköztárában a zene csak az egyik lehetséges módszer. Egyúttal a felismeréssel le is rázhatjuk magunkról azokat a felesleges koloncokat, amelyeket mások tettek nyakunkba, körülbelül ilyen kijelentésekkel:

  1. az én zenei gondolatom jobb, mint a tiéd. Kövess engem, én mindig jobb leszek nálad és ha így  teszel, nem fognak érni kudarcok.

  2. Az improvizáció NEM önkifejezés, hanem a nagy elődök zenei gondolatai. Kövessük ezeket és előbb-utóbb te is ráérzel.

  3. Az improvizáció csupán technika. Vacakolj a skálában, majd ráérzel.

  4. Nem is tudom, hogy mi az improvizáció. Szerinted micsoda?

Letagadhatja-e bárki, hogy a 2 éves Pénzes Nátánnak (aki a fotó pillanatában éppen tükör előtt, különleges sztárjelmezben és jelentős mennyiségű nézőközönséget maga köré gyűjtve gitározott-; a fotó nem volt megrendezett!)...

 

Pénzes Nátán

 

...önkifejezési szintje csupán mutogatás és hozzá kapcsolódó szavak, ilyenek: apa, anya, pizza, autó, gitár (hát hogyne!), kapu, ajtó, stb.?

 

Kétségbe vonhatja-e bárki ennek hitelességét, mondván: "Ne haragudjon, számomra ez nem hiteles, mert nem hasonlít Arany János stílusához, de még a hétköznapi beszédhez sem?"

 

Pénzes-féle Gitáriskola - Jegyezzük meg!

Ebből következően a kezdő tanítvány igencsak kezdetleges (zenei) önkifejezési formái oktatási szempontból éppoly értékesek, mint a legnagyobbaké, ezt sose felejtsük el. Az az igazság, hogy a világot demokratikus alapelvek szerint vizsgálva mindenkinek ugyanolyan és ugyanannyi joga van a (zenei) önkifejezésre.

 

Az már más kérdés, hogy egyesek nagyobb tehetséget kaptak erre, mint mások, ám emiatt ne zavartassuk magunkat: egy gitárvirtuóz improvizációja is lehet tökéletesen tartalmatlan és egy közepes tehetségé is katartikusan jó.